Apamnak meglehetosen kozvetlen kapcsolata volt az Uristennel. Mondhatnank azt is, hogy bizalmi. Misere-istentiszteletre nemigen, evente talan ketszer (karacsonykor es husvetkor) jart, akkor is inkabb a csalad meg a hagyomany kedveert. Nem volt ra szuksege, hogy valaki - sokszor megkerdojelezheto hitelesseggel - kozvetitsen kozotte es az Isten kozott, hiszen elo, mindennapi kapcsolatban alltak egymassal. Vagyis, minek a mult ido, most, hogy apam halott, valoszinuleg csak meg szorosabba valt ez a viszony. Harminceves kora korul (nem tudom pontosan, tehat vagy mar pont megszulettem, vagy meg pont nem) volt egy Isten-elmenye, amit elete vegeig sokat emlegetett, ami valoszinuleg egesz eleteben eroforrasanak bizonyult. Martonvasaron jart, a Brunszvik-kastely parkjaban setalt egy baratjaval, aztan beszelgetes kozben leultek egy padra - es ott hirtelen megerezte az Isten kegyelmet. Ezek kulonosen nehez idok voltak apam eleteben, emigralas, penztelenseg, eppen osszeomlo hazassag - de sajat elmondasa szerint ott a padon kulonos, mindent atjaro konnyuseg jarta at. Mintha valaki - az Uristen - a terheket egy pillanatra leemelte volna a vallarol. Es onnantol fogva tudta, es mosollyal, bizonyossaggal tanitotta nekem is, es alkalomadtan masoknak is, hogy amikor nagyon nehez, amikor baj van, akkor az Isten segit. Mindig. S hogy ez nem azt jelenti, hogy a dolgok maguktol megoldodnak, vagy hogy az ember karba tett kezzel ulhet. De azt viszont jelenti, hogy az ember nincsen egyedul. Soha