A napszemüveg édesapámé volt, egy Erdélyből elszármazott festőművészé. Napba hunyorgós fajta ember volt, így aztán ezt a szemüveget is nem annyira hordta, mint hordozta magával, vázlatfüzetekkel teli, kopott bőrtáskájában, vagy farmerkabátja mellényzsebében. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ez a szemüveg még most is megvan, és ezennel elindulhat a maga útján a világban, ugyanis volt valaha a szemüvegnek egy női párja, amit apám második felesége hordott - aki viszont nem olyan hébe-hóba zugnapszemüveges volt, mint az apám, hanem szenvedélyes napszemüveghordó, aki a nyári hónapokat jellemzően sötétített lencsék mögül kémlelte - ez a női szemüveg viszont mára elveszett, legfeljebb kincsvadász búvárok vagy szerencsés halászemberek akadhatnának nyomára. Az történt ugyanis, hogy egyszer, mikor Velencében jártak (apámék rendszeres látogatói voltak a biennálénak), apám felesége (aki ráadásul tart is a víztől, mert nem tud úszni) egy keskenyebb padka moszatos kövein megcsúszott, és beleesett a gondolákat ringató csatornába. Apámnak aztán valahogy sikerült kimentenie úgy, hogy ő maga ne essen bele, viszont a feleség napszemüvege a csatorna martaléka lett.