Nagynéném hirtelen rosszul lett a szilveszteri házibuliban, és a barátai nem ismerték fel a sztrók tüneteit. Hagyták lefeküdni, töltöttek neki még pezsgőt. Igy ment el. Unokahúgom egyetlen gyermeke volt, és egyedül nevelte, így nagyon mély sebet ütött az édesanyja halála. Rajtam is, mert mi is nagyon közel álltunk egymáshoz. Napokig nem tértem magamhoz, rengeteget sírtam. Azt mondják a lélek még jópár napig közel marad a szeretteihez, mielőtt végleg elindul. Nos én ezt ekkor tapasztaltam meg. Pár héttel a halála után egyik éjjel nagyon valósághű álmom volt, ami segített megbékélni: Sorban állt az egész családunk az élők és a már távozottak vegyesen, egymással szemben. Mind felemeltük a karjainkat, amiből arany fény sugárzott. Ahogy oldalra néztem láttam, hogy egy csodaszép folyosót hoztunk így létre. Először nem is értettem, hogy ezt miért csináljuk, nem is gondolkodtam, csak hagytam megtörténni. Éreztem a generációkat összekötő szeretetet, támogatást és az örömet, hogy így együtt vagyunk. Aztán megjelent nagynéném, nem volt felismerhető körvonala, még talán az arcvonásai is áttetszőek voltak, hófehér lebegő fátyol volt az ismerős rá jellemző érzéseket keltve. Elkezdett nagyon lassan áthaladni az alagúton, mindenki előtt megállt és időt szánt arra, hogy sugározza felé szeretetét. Csodálatos és megnyugtató érzés volt. Akkor ott úgy éreztem ez életem egyik legvalóságosabb élménye. Másnap hálával a szívemben keltem fel, és azóta nem félek a haláltól sem. Tudom, hogy várnak odaát.