Apám 2015 májusában halt meg 73 éves korában, nem emlékszem pontosan, melyik nap. A húgom meg szokott róla emlékezni minden évben és a temetésről is, és akkor mindig megfogadom, hogy megjegyzem a dátumokat, de eddig sehogy se sikerül. Apám vadászpilóta volt, igazi adrenalinlovag, még 50 éves korában is repült hangsebesség feletti gépeken, de nyugdíjasként se tudott elnyugodni, egy katonai objektumot őrző biztonsági cégnél dolgozott, mint fegyveres biztonsági őr. Egy évvel a halála előtt tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy az orvosai közölték-e vele a diagnózist, vagy csak ködösítettek, így 2014 október 23-án ( hát erre az időpontra például pontosan emlékszem, nemzeti ünnep volt) a szüleim lakásából konyhaasztalról magamhoz vettem a tüdő ct. vizsgálati cd-t és egy barátommal elvittem Farkasgyepűre az ő orvosismerőséhez, aki közölte velem, hogy apámnak inoperábilis daganata van a tüdőartérián, és egy biopszia után azonnal meg kell kezdeni a kemoterápiát. Arra a kérdésemre, hogy mi a legoptimistább kilátás, az volt az orvos válasza, hogy nincs ilyen, a kemoterápia jó esetben hónapokra meghosszabbítja az életét. A legrosszabb fejlemény az lehet, hogy „kiköpi a tüdejét” - a száján keresztül elvérzik. Aznap leültem apámmal beszélni erről, aki közölte, hogy nem hajlandó kezeltetni magát és tovább dolgozik. Hajlandó volt azonban egy Avemar nevű táplálékkiegészítőt szedni. Én tiszteletben tartottam a döntését, azt gondolva, hogy ha a száján át kell elvéreznie, majd elviselem. 2014. márciusban lejárt az apám fegyverviselési engedélye, amit megújított. Átment a pszichológiai teszten, a lövészeten 95%-os eredménnyel, a belgyógyászati vizsgálaton az orvos meghallgatta a tüdejét – lehet, kicsit megfáztam, füllentette az apám – és egészségesnek nyilvánította. „Áve Mária!” viccelődött apám a vadiúj fegyvertartási engedélyét lobogtatva. Úgy érezte, rendben van az egészsége, Három hétre rá agyi áttéte lett. Munkába induláskor anyám arra lett figyelmes, hogy apánk felső részén megfelelő egyenruhában, alul egy jégeralsóban járkál az autója körül és nem tudja, hogy kell beszállni. 40 nap múlva a Farkasgyepüi Szanatóriumban meghalt – látszólag fájdalmak, vérzés és oxigénhiány nélkül. Én úgy gondolom, hogy amint felfogta, hogy vége, kiugrott az életből. A repülőgépen, amin repült, egy matrica volt azzal a felirattal, hogy „ az ég a bátrakat szereti”. Eleinte azt mondtuk neki, hogy agyvérzése van, és legyen türelemmel, majd jobban lesz, de valahogy a bomlott agyával megértette, hogy ez nem fog bekövetkezni – mert bár nem lehetett vele kommunikálni, ezt mondogatta mindenkinek, akivel találkozott: „ Hát így jártam.. így jártam.” Az állapotromlásának 40 napja alatt jellemzően otthon ápoltuk, csak az első és az utolsó napon vittük kórházba, amikor már nem tudtuk táplálni, ahol másnap elaludt. A húgom Angliában álmában találkozott apánkkal. Egy hatalmas kórház szerű épületben, melynek nem volt teteje, hanem a csillagos ég látszott a magas falak felett, emberek ezrei feküdtek ágyakon és matracokon. Apánk a saját ágyán ült és az ágy melletti olvasólámpát csavargatta, kapcsolgatta. A húgom elbeszélése szerint apánk fiatal volt, a 30-as évei közepén járhatott. „Nézd- mondta a húgomnak – nem működik a lámpa, nem tudom felkapcsolni. „Mit keresel itt? - kérdezte a húgom. Hagyd a lámpát, menjünk haza.” „ Az a baj – mondta neki az apánk, hogy innen nem lehet elmenni.” „Azért csak gyere! - mondta a húgom és apánkat kézen fogva elindult az általa kijáratnak vélt ajtó felé, majd mikor azt kinyitotta, egy orvos állt az ajtóban. - „ Maga mit keres itt?! Magának nem szabadna itt lennie. Maga elmehet.” - így szólt az orvos a húgomhoz, aki erre felébredt. Ugyanezen az éjszakán az apánk elemeire szedte az ágya melletti olvasólámpát. Apánk halála után, még a temetés előtt én is láttam álmomban, mely álom nagyon színes volt, szinte valóságos. Egy barkácsáruházban voltam ( talán OBI ), de az előtere a pápai Tescohoz hasonlított, automatikusan kétfelé nyíló ajtókkal. Épp a bevásárlásló kocsimat toltam kifelé jobbról, mikor megláttam apámat balról közeledni ugyancsak a kijárat felé, kb 10 méterre tőlem. Körülbelül 40 éves volt, azokat ruháit viselte, amire gyerekkoromból emlékszem, ha valami ünnepélyes eseményre ment: egy lilás árnyalatú galambszürke inget egy barna nadrággal. A ruhákon látszott, hogy újak, vasaltak és apán is jól nézett ki, a frizurája kifogástalan, a cipője is új. Kissé megijedtem, arra gondolva, mit keres ez itt, mikor halott? Rá akartam kiáltani, de észrevett még előtte, intett felém, az ajtók kinyíltak és ő kilépett a boltból és én tudtam, hogy felesleges lenne után menni. A temetés után eljöttünk a halotti torról a húgommal, hogy kivegyük az urnát a falból. Én másztam át a koszorúkon, kivettem a faékekkel rögzített táblát, majd kivettem az urnát, amit átadtam a hátrébb álló húgomnak, majd a táblát visszahelyeztem. Felhívtam a temetőgondnokot, hogy a kőműves, aki a táblát másnap rögzíti, ne keresse az urnát, mert elvittem. Két évig volt a lakásomban, amire megfelelő alkalom adódott a hamvak szétszórására. A hamvakat a barátai szórták ki a pápai reptér felett egy helikopterből, gyakorlatilag megszegve a NATO reptér összes üzemeltetési szabályait. Apám katona volt, de nem szeretett engedelmeskedni és mindig feszegette a határokat, ez a végtisztesség méltó volt hozzá.