Gyerekkoromban nagy hagyománya volt a nőnapi köszöntésnek. Február környékén már olvadozott a hó, a közelgő tavasz első jele az volt amikor a ház sarka mellett a hóvirág átfúrta rajta magát. Szerény virág, mégis ő az első és egyetlen ami bátran dacolni mert a hóval, faggyal. Apukám nagyon szerette, pár szálat, nem sokat, mindig letéptünk és megtanította nekem hogyan lehet óvatosan lepréselni egy könyv lapjai között. Március 8-ra aztán készítettem egy kártyát anyukám számára, abba került a lepréselt virág. Teltek az évek, én elköltöztem otthonról, a szüleim egyre idősebbek lettek, már a telek se voltak az igaziak, de a hóvirág megmaradt, minden évben kihajtott. Apukám pedig rendszeresen lefényképezte es feltette a képeket anyukám profiljára. Az utolsó képeket egy évvel halála előtt készitette. Idén anyukám is elment. 53 évig voltak házasok a szüleim, csendesen szerették egymást, sok apró dolgot megosztottak egymással, a hóvirág volt az egyik. Kihajtott idén is.