Apai nagynénémről, Keresztkéről, a családunkban betöltött szerepéről regényt lehetne írni. A legtöbb nyomot ő hagyta bennünk és utódainkban az ő mondásait, történeteit emlegetjük a legsűrűbben, ő máig egy emlékeinkben élő legenda. Keresztke Pál Ilona néven 1900-ban, Anna napkor született Juliska nevű ikertestvérével. Juliska a következő év tavaszán torokgyíkban meghalt, Ilonka megmaradt. Gyerekkorától kezdve a munka, a sokgyerekes család kiszolgálása jutott osztályrészéül. Édesanyjával, - akit Mamának hívott mindenki – különleges kapcsolata volt, tőle örökölte rendíthetetlen istenhitét, szívósságát, a sorscsapások és fizikai fájdalmak elviselésének képességét és a mesélőkéjét is. Ha Keresztke mesélt, mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk, ilyenkor bizony megállt a munka, pihent a főzőkanál, s a mosóteknőben a kefe. Most egy olyan történetet idézek fel tőle, ami miatt korán barátságos viszonyba kerültem a halállal. Mama történetét Keresztke nekünk a következőképpen adta át. Erzsikének hívták mama legelső gyerekét, aki szófogadó, szorgalmas, jó kislány volt, sokat segített Mamának. 10 éves korában „huzatot kapott”, ami mai tudásunk szerint homloküreg-, arcüreg- vagy agyhártyagyulladás (esetleg tüdőgyulladás) lehetett. Penicillin, antibiotikum akkoriban nem volt, Erzsike ágynak esett, és Mama ápolása ellenére rövid időn belül meghalt. Éppen a 10-ik születésnapján. Mama ott sírt az ágya mellett és jajgatott, miért mentél el lányom, nagyon hiányzol nekem. A sírásra Erzsike kinyitotta a szemét és ezt mondta: „Mama, ne sírjál, olyan jó nekem odaát.” Mama erre lassan megnyugodott és beletörődött lánya elvesztésébe. Amikor apai nagyapánk meghalt, nem volt kereső a családban, s apunknak kellett félbehagynia dédelgetett álmát, hogy tengerész legyen. Otthagyta a folyamőriskolát, s hazament a borsodnádasdi gyárba dolgozni, hogy anyjának és férjezetlen nőtestvéreinek megélhetéséről gondoskodjon. Keresztke – csúnyának tartotta magát – nem akart férjhez menni (bár akadt kérője [1]), a jóisten mennyasszonyaként akart élni. Megtanult varrni, ezzel próbált megélhetéséről gondoskodni. Amikor apu megnősült, felajánlotta Keresztkének, hogy költözzön hozzá. Így is lett, s ezzel elkezdődött Keresztke közös élete a gyorsan szaporodó családunkkal. Emlékezetem szerint Keresztke mindig rengeteget dolgozott. A 7-ik gyerek születése után – megélhetésünk érdekében – Édesanyámnak is el kellett kezdeni a munkát a lemezgyárban (adminisztrátorként dolgozott), így hétközben a főzéstől kezdve a mosásig, takarításig minden Keresztke nyakába szakadt. Élesen megmaradt emlékezetemben az a kép, amikor Keresztke óvodába vitt kettőnket. Nekem a kezemet fogta, a legkisebbet, Annamária húgomat a hátán vitte. És mindig szaladtunk, mert mindig késésben voltunk. Ő akkor 54 éves volt, a korabeli közvélekedés és szóhasználat szerint már idősnek számított, mi gyerekek nem ismertük őt fiatalon. Csodálatos ételeket főzött a legkevesebb nyersanyagból a legtöbbet és legízletesebbet hozta ki. Amikor haza jöttünk az iskolából, nem azt kérdeztük, hogy mi az ebéd – hiszen az mindig finom volt – hanem azt, hogy elég lesz-e? Ő gondoskodott arról, hogy mindig tiszta ruhában menjünk el otthonról, sokszor éjszaka mosta ki azokat a mosóteknőben, s hajnalban vasalta ki, sparhéton forrósítva fel a vasalót. Felásta, kapálta, gondozta a kertet, a legfontosabb zöldségek megtermeléséről ő gondoskodott Minden érdekelte, ami velünk történt, nemcsak általános iskolában, hanem középiskolás korunkban és később is. Számon tartotta kiemelkedő képességű Gábor bátyánk országos tanulmányi versenyeken elért eredményeit, név szerint sorolta tanárainkat, osztálytársainkat, s egyetemista korunkban őt kértük levélben, hogy imádkozzon értünk, ha nehéz vizsgára készültünk. Nagyra értékelte, hogy többnyire jó tanulók voltunk, büszke volt ránk, mintha saját gyerekei lettünk volna. Ő maga 4 elemit végzett, de okosabb, bölcsebb volt bármelyik rokonomnál. Szenvedélyesen szeretett olvasni, amely szokását igazán csak idős korára élvezhette ki. Máig előttem van az a kép, amikor halála előtt 1 héttel – 98 évesen – még szemüveg nélkül olvasta a Pestről hazavitt 168 óra c. hetilapot. A sokszor erejét meghaladó fizikai terhelés következményeként idős korára hajlott hátú lett, erős reumatikus panaszoktól szenvedett, mozgása korlátozottá vált. Nagy fájdalmára egyedül már nem tudott templomba járni, így igazi ünnepet jelentett számára, ha vasárnap valaki a családból autóval elfuvarozta. Sokat imádkozott, fohászkodott istenhez, őszintén hitt benne, számomra ebben a tekintetben is igazán hiteles ember volt. Hiányzott belőle minden álszentség és megjátszott ájtatoskodás (amit sajnos sok egyházi személy és magát vallásosnak tekintő ember körében tapasztaltam). Akaratereje és rendíthetetlen hite segítette őt abban, hogy elviselje az átélt sorscsapásokat. Apámmal korán megromlott a kapcsolata (ez egyértelműen abból eredt, hogy Keresztke – az Apu és Édesanya közötti konfliktusokban – úgymond Édesanya „pártjára” állt, vele volt szolidáris. Apu évekig nem szólt Keresztkéhez, s ő rettenetesen szenvedett ettől. Óriási munkabírása, terhelése ellenére sok bántást, megaláztatást szenvedett el Édesanya néhány rokonától, ami bár nagyon fájt neki, zokszó nélkül tűrte. Mind a hetünket saját gyerekeiként szeretett, későbbi családjainkat, házastársainkat, gyerekeinket, örömmel fogadta, sikereinknek örült, kudarcainkat fájlalta. Vele őszintébbek voltunk, mint Édesanyánkkal, akit kímélni akartunk az aggodalmaskodásoktól. Amikor hazajártunk, vele többet beszélgettünk, mint a szüleinkkel, amire édesanyánk érezhetően féltékeny volt. Több történetét már kívülről fújtuk, mégis újra és újra szívesen meghallgattuk, mert Keresztke úgy tudott mesélni, mint senki más. A hazajáró unokák is rettentően élvezték Keresztke elbeszéléseit, amelyek valójában igaz történetek voltak, amiket ő átélt, vagy másokkal megtörtént. Sokszor kezdte így: „úgy emlékszem, mintha ma történt volna”, aztán folytatta azzal, hogy a hétnek éppen milyen napja volt ekkor, milyen volt az idő, esett, vagy sütött a nap, aznap mit főzött, s aztán kezdett bele a történetbe. Lassanként a házastársaink és az unokák számára is egyfajta fogalommá, ikonná változott, s így is maradt meg az emlékezetükben. Számomra Keresztke számtalan erénye (feltétel nélküli elfogadás, önfeláldozó szeretet, hatalmas teherbírás, a megbocsátás képessége, őszinte istenhit, stb.) mellett a legmaradandóbb és leginkább zsigereimig ható öröksége az az ősbizalom és hit, hogy minden helyzetből fel lehet állni, akkor is, ha a földbe döngölnek, akkor is, ha úgy érzed, hogy nincs kiút. Keresztke mondása szerint hinnünk kell abban, hogy „majd kirendeli a jóisten” a megoldást, a segítséget. Életem során – amikor jó néhányszor padlóra kerültem – sokszor éreztem ezt a tőle származó őserőt és ez segített abban, hogy én is higgyek és felálljak. Keresztke Édesanyánk halála után két évvel később hunyt el. Egyidejűleg többen mentünk haza őt meglátogatni, felnőttek és gyerekek. Tamás bátyámékra, Erzsikéékre és miránk Tóthékra emlékszem. Az utolsó napot közösen töltöttük el vele. Reggel után már nem tudtunk vele beszélni, a haldoklókra jellemző, szaggatott légzéssel vette a levegőt. A sezlonyon feküdt, Erzsike tartotta a fejét, és nedvesítette a száját. Közben a gyerekek az asztalnál játszottak, zajlott a napi – a szokásosnál visszafogottabb – élet, s eközben a Keresztkével kapcsolatos történeteket elevenítettük fel. Szép, békés, meghitt napot töltöttünk el így közösen. Este mindegyik hozzátartozóm elutazott, menniük kellett dolgozni, s én maradtam egyedül Keresztkével a földszinten. A nádasdon lakó unokatestvérem éjszakára átjött, s az emeleten lévő szobába feküdt le. Megegyeztünk, hogy jelzek neki, ha történik valami. Keresztke hajnalra egyre csendesebben vette a levegőt, s egyszer csak, szinte észrevétlenül megszűnt lélegezni. Békésen, szenvedés nélkül lépett át a túlvilágba. Több személyes tárgyat őrzök Keresztkétől (az ünnepi ruhája a szekrényemben van, a nekünk írt levele az írásos hagyatékok között, az általa készített vászonzacskókat ma is használom), mégis egy csodás történet és ehhez kapcsolódó fénykép őrzi leginkább Keresztke személyét, maradandó emléknyomát. 2015 tavaszán meglátogattam a nádasdi sírokat, hogy a tél elmúltával felfrissítsem, rendbe hozzam azokat. Keresztke sírján, a fejfa előtt egy felfordított vázát találtam. Valamelyik rokonunk tehette ezt azért, hogy a téli csapadék és fagy ne feszítse szét a kővázát. Amikor a vázát a talpára állítottam, az elkövetkező percekben előttem egy ahhoz hasonló csoda történt, amilyet a természetfilmek gyorsított felvételein láthatunk. A váza alatt egy jácint bújt meg, túlélte a telet és a virágok ott a szemem előtt bontakoztak ki, emelkedtek fel a föld alól. Megindultan lefényképeztem és a képet megőriztem. Az élet él és élni akar! — [1] A fényképek tanúsága szerint Keresztkének remek alakja volt fiatalkorában, kétségtelenül nem volt babaarcú, de számunkra ennek semmi jelentősége volt. Már nagylány voltam, amikor Keresztke mesélte, hogy az iskolában csillagvizsgálónak csúfolták, mert kancsal volt. Én ekkor vettem észre, hogy valóban, volt egy kis szemtengelyferdülése.