Van egy bútor a nappalinkban, amit a nagyszüleimtől örököltem. Igazán kitüntetett helyet foglal el a szobában, szinte lehetetlen nem észrevenni. Ennek az oka az, hogy egy antik, mégis a maga idejében modern üveg berakásos, tükrös belső hátlappal ellátott, ívelt fa tárolószekrényről van szó, ami az inkább letisztult, mai kornak megfelelő stílusú nappaliból kitűnik. Mesélek egy kicsit róla, hogy gyerekként mit jelentett nekem ez a bútor. Nagyszüleim gyönyörű házban éltek Pápán, emlékszem kiskoromban mindig meséltem a barátaimnak, hogy milyen érdekes bútorokkal és tárgyakkal volt berendezve a nagyszüleim otthona, akkoriban még nem tudtam, hogy mi annak a stílusnak a neve. Talán egy gyereknek nem a legideálisabb környezet, de én minden szegletét ismertem és szerettem annak a háznak. Az összes bútor hibáját, a kidolgozott fa részleteit, a recsegésüket, az illatukat és a tapintásukat meg fogom őrizni életem végéig. Az örökölt tárolószekrény a pápai házban is a nappaliban állt, nagyszüleim főként a herendi porcelánokat tárolták benne. Nem sokszor láttam azokat a darabokat használatban, tulajdonképpen talán egyszer-kétszer hallottam őket kinyitni az ajtaját, de lehet már csak az emlékezetem nem a régi. Minden pontjáról a nappalinak látni lehetett, egy sarokban a fényes ablakok mellett volt, kis hely volt közte és a kanapé között, hogy el lehessen jutni az erkélyhez. Ehhez kapcsolódik az egyik emlékem, amikor is gyerekként kicsit hevesebb lendülettel próbáltam elsuhanni a tároló mellett, azt sikeresen kikerülve, de ezzel együtt a mellette álló fa növénytartót egy cserepes növénnyel sikerült ellöknöm. Nagy csattanás, virágföld mindenhol. Mima, a nagymamám gyors, magassarkús lépteit hallottam a konyha felől, majd a riadt arcát láttam, nyilvánvalóan nem örült a látványnak. Szerintem a nagymamámnak nagyon nehezen ment a tárgyaktól való megválás, élesen élnek bennem azok a pillanatok, amikor egy teljes herendi készlet egyik darabja eltölt, megérült. Síri csend és hosszú percekig tartó szomorúság követte ezeket a helyzeteket, amit mindenkinek át kellett vele együtt élnie. Akkoriban nehezen értettem meg őt, most már sokkal jobban együtt tudok vele érezni. Ebben a korai emlékemben habár nem a tároló sérült, mégis azt védve tettem kárt egy másik tárgyban, de valahogy akkor is a tároló volt számomra a fontosabb. Ugrunk az években egy óriásit, akkorát, hogy már nagypapám nem volt köztünk. Az emlékemben Mima ágya szélén ülök, amiben ő mellettem fekszik a nagy dunyhája alatt és komoly hanggal, a kezemet fogva kérdezi tőlem, hogy van-e olyan tárgy vagy bútor a házban, aminek örülnék, ha az enyém lenne később. Mindamellett, hogy villámcsapásként ért a kérdés, azt hiszem egy gyors körbenézés után magabiztosan mutattam a tárolószekrényre. Nem mondott semmit, csak rám mosolygott. Az én szívem szétszakadt, de talán az övé is, mégis kellemes emlékként gondolok vissza erre a beszélgetésre. Ez a tárolószekrény az ö tudtával lett az enyém, ő áldását adta rá és így sokkal szívesebben is vettem magamhoz, mikor már Mima sem volt köztünk. Jelenleg italokat és értékes kristálypoharakat tárolunk a bútorban a férjemmel, így a használata hasonlóan a régi időkhöz, most sem gyakori, de ennek pont így kell lennie. Minden nap eszembe jutnak róla a nagyszüleim, a pápai emlékek. Mennyi mindennek lehetett szemtanúja ez a bútor, milyen sok kéz nyithatta már a kulccsal az évtizedek során! Ha igazán elönt magával a pápai honvágy érzése, akkor csak odasétálok a tárolóhoz, résnyire nyitom az ajtaját és egy mély levegőt véve beleszippantok a belsejébe. Még mindig ugyanaz az illat, annyi év után is.